Mindezen eljárások a terápia és/vagy a színház világából erednek. Az eljárásokat a későbbiek során szervezetek esetében is alkalmazták, valamint bővítették. A családkonstellációt (family constellations) Walter Toman fejlesztette ki, aki 1959-ben németül, 1961-ben pedig angolul publikált könyvet, és ennek a fogalomnak köszönhetően vált pszichológiai körökben ismertté. Toman családkonstellációja többek között arra kereste a választ, hogyan befolyásolja a testvérek között sorban elfoglalt hely a szakma és a partner megválasztását. J. Levy Moreno, Virginia Satir és tanítványai már viszonylag korán átvették a családkonstelláció módszerét úgy, hogy a családtagokat térbeli elhelyezések képviselték. Különösen Ruth McClendon és Leslie Kadis érdemelnek említést, akik ezekkel a konstellációkkal  a satiri módszert követve dolgoztak. Thea Schönfeldertől származik a szimbolikus tárgyakkal történő családállítás. Bert Hellinger az előbb említett három személytől tanulta a családállítást és összekapcsolta a módszert Böszörményi-Nagy Iván kontextuális terápiájából származó elképzelésekkel, melynek eredménye saját családállítási formája lett. A 90-es évek elején a állítási eljárás két formája került át a szervezetek területére: egyikük főleg Gunthard Webernek, Brigitte Grossnak és másoknak köszönhetően a rendszerállítás illetve szervezetállítás, másikuk Insa Sparrer és Matthias Varga von Kibéd rendszerállítása, tetralemmamunkája és szervezetstruktúra-állítása. Gunthar Weber megközelítése közelebb áll Bert Hellinger módszeréhez, amelyet a heidelbergi iskola befolyásával enyhén módosít. A rendszerállítás négy, egyformán erős pilléren nyugszik. A satiri megközelítés alapelveit és emberképét összekapcsolja a megoldás-orientált módszer különbségalapúságával és interjúfolytatásos módszerével; az állításokat intervenciós nyelvtan alapján, rendszerszemléleti-konstruktivista módon építi fel, él az ericksoni hipnoterápia nyelvi mintájával, valamint Gunther Schmidt hipnózis-rendszerszemléletével. A trénerként és coachként dolgozó, a módszert munkája során a felmerülő igények szerint 2001 óta alkalmazó Marek Istvánnal folytatott beszélgetésben  Matthias Varga von Kibéd a rendszerállítás társalapítójaként arról beszél, milyen sokrétűen alkalmazható a módszer a szervezetek területén.

Marek István: Tudomásom szerint magyar gyökerekkel rendelkezik. Megtudhatnánk erről valamit?

Matthias Varga von Kibéd: Apám erdélyi magyar volt, Kolozsvárott élt, mielőtt kivándorolt volna Magyarországra, Szegedre. Később Müchenben a filozófia és felismerés – elmélet professzora lett.

Marek István: Ön is jelentős tudományos múlttal rendelkezik. Mivel foglalkozott azelőtt, hogy az állításokkal összefüggő munkának ajánlotta magát?

Matthias Varga von Kibéd: Eredetileg matematikát és filozófiát tanultam, később a müncheni egyetemen a logika és a tudományelmélet professzora lettem. 1994-ben feleségemmel, Insa Sparrerrel Münchenben megalapítottam a SySt-Intézetet, ahol az 1989 óta közösen kifejlesztett rendszerszemléleti rendszerállítást (SySt) oktatjuk. A rendszerállítások nyelvtanában a logikus nyelvvizsgálat és paradoxonelmélet területén folytatott többéves kutatásaim összefonódnak a kommunikációelmélethez és az azon alapuló gyakorlathoz fűződő érdeklődésemmel. Külön örömömre szolgál, hogy 2000 óta mindenekelőtt a METAFORUM és az SOL révén Magyarországon is megtarthattam első, rendszerállítással foglalkozó szemináriumaimat.

Marek István: Mi az oka annak, hogy úgy döntött, főállásban foglalkozik majd az állítások alkalmazásával és továbbfejlesztésével?

Matthias Varga von Kibéd: A hetvenes évek végén ismertem meg a müncheni egyetem logika-szemináriumain az Erickson-féle hipno-terapeutákat, akik meghívtak, hogy kollégáik számára tartsak előadást a paradoxonokról. Ennek ellentételezéseként részt vehettem hipnoterápiás rendezvényeken. Ekkor, a 80-as évek elején ismerkedtem meg Steve de Shazerrel és a megoldás-orientált megközelítéssel. Feleségem, Insa Sparrer akkor szakdolgozatát írta, melynek témája az NLP metamodelljének a testnyelvre történő kiterjesztése volt, én pedig doktori disszertációm után a habilitációmon dolgoztam, melynek témája a paradoxon- és valóságelmélet volt. Ezekben az években hoztunk létre egy évtizedekig működő kísérleti csoportot, amelyben eleinte különböző hipnoterápiás megközelítéseket hasonlítottunk össze. 1986 óta, miután Virginia Satirral megismerkedtünk és munkaformáit integráltuk, valamit 1989 óta, miután ismertté váltak a családállítások, az állítási tevékenység konstruktivista és megoldás-orientált változatát fejlesztettük és próbáltuk ki. 1994-ben,  a SySt-Intézet alapításával fokozatos változás állt be életemben, mivel főfoglalkozásban ebben az intézetben dolgoztam, míg professzori tevékenységemet különféle vendégprofesszori minőségekben és saját egyetememen mint megbízott professzor folytatom. Ebbéli tevékenységem súlypontja a paradoxonelmélet, a szemiotika, a nem-standard-logika és Wittgenstein.

Marek István: Hogyan határozná meg néhány mondatban az állításokat, mindenek előtt a szervezetállítást?

Matthias Varga von Kibéd: Az állítások olyan eljárást jelentenek, melyek során emberek személyeket és valós rendszereket képviselő helyettesítők térbeli elrendezése révén ezen rendszer modelljét képzik le, melynek során a modellezett rendszer állapotához valamint annak változási tendenciáihoz történő élményközeli hozzáférésben lesz részük. Ezt az eljárást eredetileg terápiás célokra fejlesztették ki és alkalmazták, de például Virginia Satir már korán alkalmazta szervezeti témákra is. Insa Sparrer és én a rendszerállítás általunk történt kifejlesztésében egy nagyon általános, „transzverbális“ nyelv megalkotását látjuk, mely saját (modellezési és intervenciós) nyelvtannal rendelkezik. A többi nyelvhez hasonlóan nem korlátozódik egy bizonyos alkalmazási területre, és a nyelven belül kifejleszthetők alkalmazásfüggő módszerek, mint például szervezeti strukúraállítás és a tetralemma-állítás.

Marek István:  Mi történik tulajdonképpen egy Ön és Insa Sparrer által kifejlesztett szervezeti struktúraállítás (SZSF) során?

Matthias Varga von Kibéd: Egy SZSF mindig részletes megoldás-orientált interjúval kezdődik. A rendszerállítás nem egyedi intervenció, hanem egy foglalkozássorozatba ágyazódik bele. Ez azt jelenti, hogy utóbeszélgetések következnek, és az utóbeszélgetések során gyakran további állításokra – általában a beszélgetés alatti mini-állításokra – kerül sor. Ezen kívül nem kizárt, hogy először is megoldás-orientált előbeszélgetések sorozatára kerül sor, mielőtt megkezdődne a rendszerállítás. Nagy súlyt fektetünk arra, hogy alaposan tisztázzuk a megbízást, hogy az ügyfél az intervenció sikeréhez világos mércét kapjon. A SZSF esetében három különböző keretfeltételt kell megneveznünk: a csoportmunka legszokványosabb formája külső reprezentánsokkal, egyéni munka szimbolikus tárgyakkal és kapaszkodókkal valamint a csapaton belüli rendszerállítási munka. A rendszerállítások metodikája mindhárom formát felöleli, azonban a legnagyobb kihívást a csapaton belüli munka jelenti. A külső reprezentánsokkal történő munka előnye a reprezentánsok reakcióinak fokozott megbízhatósága. Ezen kívül a rendszerállítások nyelvtana szerint kívánságra teljesen rejtett módon is lehet dolgozni, úgy, hogy a reprezentánsok semminemű tartalmi információt nem kapnak a bemutatott rendszerről. Ha ezen az alapon képesek az ügyfél számára meggyőző képet adni a status quoról és bizonyos, oda vezető folyamatokról – ami meglepő gyakorisággal tapasztalható – akkor az ügyfél biztos lehet abban, hogy az alakítás egyfajta spontán észlelési jelenség vagy reprezentáló észlelés eredménye és nem előzetes információkon alapuló, személyes vélemények és előítéletek által befolyásolt szerepjátéknak köszönhető. Ebből kifolyólag ez az eljárás általában különösen célravezető. Fokozott diszkréció igénye esetén azonban egyéni tanácsadást vagy csapaton belüli munkát is lehet alkalmazni. A rendszerállítás nyelvtana ilyen keretfeltételek mellet is rendelkezik módszerekkel. A külső reprezentánsokkal történő csoportmunka általános eljárási rendje a következő: Miután a megbízás alapos, megoldás-orientált módon tisztázásra került, az „állítás vezetője“, aki a mi szempontunkból inkább az állítás „házigazdája“, kiválasztja a rendszerállítás megfelelő formáját, például egy döntéshozatali probléma esetében egy tetralemma-állítást. Ezután az ügyféllel közösen rögzíti a formátumban szereplő részek konkrét elnevezéseit (a tetralemma-állítás esetében ezek lehetnek például az ügyfél számára releváns alternatív döntések). Ezután megkéri az ügyfelet, hogy a rendelkezésre álló személyek közül kérjen meg minden felállítandó részre egyet, hogy reprezentáns legyen. A kiválasztás után a testi önérzékelés iránt erősen szenzibilizált ügyfél elhelyezi a reprezentánsokat egy a térben elrendezett állítási képbe. Ezután kívülről, ülve szemléli a kialakult képet, majd elkezdődik a reprezentánsok megkérdezése. A rendszerállítások esetében a többi fent vázolt eljárástól eltérően kezdettől fogva különbségtételekre – és nem abszolút értékekre – kérdezünk rá. Például: „Mi változott meg az Ön számára, míg ideért erre a helyre, és mi változott esetleg még, amikor … is csatlakozott?“ vagy: „Mennyiben más most neked?“ (És nem: „hogy érzed most magad?“). Miután a reprezentánsok nyilatkoztak, a tréner megkérdezi az ügyfelet, hogy tényleg a „jó helyen“ van, tehát tud-e valamit kezdeni a képpel. A legtöbb esetben a képet meggyőzőnek tartják, egyéb esetben az ügyféllel kijavíttatjuk az elrendezést. Ezt követően a rendszerállítás nyelvtanához igazodó intervenciókra (állítási munka, azaz változtatások az elrendezésben, folyamatmunka, azaz szimbolikus közlések és gesztusok valamint tesztek és rendszerszemléleti próbacselekedetekre) kerül sor. A kép megváltoztatásának az a célja, hogy nem észlelt cselekvési opciókat és szempontokat azonosítsunk, valamint lehetővé tegyük az erőforrásgazdag állapothoz történő élményközeli hozzáférést. Végezetül az ügyfél lép az őt képviselő reprezentáns (a „fókusz“) helyébe és teljesen átéli a megváltozott helyzetet. Ezt az élményt valamint az utólagos beszélgetésekben kikristályosodott cselekvési következtetéseket az ügyfelek általában hasznosnak és tartósnak írják le.

Marek István: Említette, hogy az állítás során spontán észlelési jelenség illetve reprezentáló észlelés során jutunk információkhoz. Ez alatt pontosan mit ért? Miért rendelkeznek a reprezentánsok ilyen észleléssel?

Matthias Varga von Kibéd: Az említett jelenség abból áll, hogy egy rendszerállítás reprezentánsai, ha megkérdezzük őket, milyen különbséget éreznek észleléseikben és érzékelésükben, válaszuk révén olyan képet vázolnak a szituációról, amelyet az ügyfelek szinte mindig relevánsnak és érdekesnek tartanak. Érdekes módon a rejtett munka során, a szokásos tartalmi információk nélkül sem csökken (sőt növekszik) ez az egyezés, talán azért, mert kevesebb lehetőség van előítéleteket kialakítani. Ezt az egyezést a rendszerállítási folyamat során számos utalás egészíti ki, melyek egyrészt ismert tényekkel egyeznek meg, másrészt új, lehetséges cselekvési opciókra hívják fel az ügyfél figyelmét. Mivel az adott reprezentáns, az ügyfél valamint a „házigazda” nem egyénileg rendelkeznek ezzel a jelenséggel, hanem az állítási folyamat összességében, és az egyezések minősége hasonlít egy észlelési folyamatra, reprezentáló észlelésről beszélünk. Ezen jelenség alapjainak kutatása már jelentős haladást ért el, elsősorban Gert Höppner, Peter Schlötter, Thomas Schumacher és Doris Wilhelmer munkáit említeném, valamint számos előzetes kísérletet, melyet saját magunk végeztünk el. A jelenség alapjait azonban még távolról sem sikerült teljesen tisztázni. Empirikus relevanciája és gyakorlati hasznosíthatósága azonban egyértelmű számomra. Szeretném jelezni, mely kutatásokra helyezzük a hangsúlyt Insa Sparrerrel: a reprezentáló észlelésben, számos más észlelési formával ellentétben nem egyénspecifikus észlelést látunk. Ez azt jelenti, hogy azok az érzékelési és észlelési különbségek, melyek egy rendszerállítás során felmerülnek a reprezentánsokban, analóg változásoktól függően más reprezentánsoknál is jelentkeznek, minek következtében nem tekinthetők „magántulajdonnak“, és jelentősen különböznek például egy nyelvünkön érzett ital ízétől. Ilyen formán a reprezentáló észlelés modellképzés formájában emergenciaként funkcionál az ügyfél számára, aki modellként személyek csoportját használja. Valószínűleg inkább egyfajta rezonanciáról van szó, mint szublimális információ-átvitelről. A tükörneuron-tulajdonságok bizonyára szerepet játszanak ebben, de az egész jelenség tisztázására nem elégségesek.

Marek István: Bár a jelenség alapjain még sok a tisztáznivaló, a szervezet-állítások egyre népszerűbbek és sok vállalatnál már tanácsadási eszközként is elismertek. Ön szerint mi az oka ennek? Ezen kívül mit üzen a kritikusoknak?

Matthias Varga von Kibéd: A vállalatok általában nem várják ki, amíg egy technika vagy eljárás utolsó részletét is sikerül tisztázni, ha elég jel mutat a hasznosságra, alkalmazzák az eljárást. Időközben a cégeknél több százan ismerkedtek meg az állítási munka felelősségteljesen és a megbízásnak megfelelően lefolytatott formájával, és ennek a híre természetesen tovább terjed. Véleményem szerint az eljárás elterjedésének nehézségei abból erednek, hogy néhány neves felállító egyszerűen nem veszi figyelembe nemcsak a rendszerszemléleti tanácsadás alapvető követelményeit, hanem bármely megbízható tanácsadási folyamatét sem. Úgy vélik például, képesek állítást végezni úgy, hogy nem tisztázzák megfelelő mélységben a megbízás célját, vagy nem ajánlják fel az elő- és utóbeszélgetések lehetőségét. Ezentúl tévedhetetlen kinyilatkoztatásokat tesznek ahelyett, hogy az ügyféllel együtt folyamatosan dolgoznának a megbízáson.

Ha az ilyen rossz hozzáállás megbízható tanácsadói vagy terápiás képesség hiányával vagy a szervezetnek nyújtandó tanácsadáshoz szükséges diszkréció iránt tanúsított érzéketlenséggel is párosul, akkor nem csoda, hogy csorbát szenved az állítási munka híre. Ugyanakkor a főiskolai szakdolgozatok, diplomamunkák, disszertációk, kutatási beszámolók és más vizsgálatok is lassan, de egyre nagyobb számban foglalkoznak a témával. Rendszeresen adunk segítséget hallgatóknak és kutatóknak projektjeikhez. Egy viszonylag új eljárás esetében soha nem lehet kezdettől fogva átfogó elő- és utókutatási eredményeket várni, különben soha nem fejlődhetett volna ki egyetlen létező eljárás sem.

Marek István: Mely vállalatoknál tartottak már sikeresen szervezetstruktúra-állítást? Hallhatnánk néhány példát?

Matthias Varga von Kibéd: Rendszerállítást tartottunk mi és más rendszerfelállítók is számos vállalatnál és egyéb szervezeteknél, és megemlíthetjük, hogy a sokféle igényt átfogó tevékenység jó visszhangra talált, ahogy a továbbajánlások és utólagos megbízások is mutatják. A rendszerállítást először nyomdaipari vállalatoknál és vállalati tanácsadó cégeknél kezdtem alkalmazni. Nem sokkal ezután egyre inkább vezetők coachingja, csapatfejlesztés, konfliktusmegoldó készségek közvetítése következett, karöltve a szervezetfejlesztési intézkedésekbe történő betagozódással és az egyetemi szintű menedzser- illetve gazdasági mediációs kurzusokba kialakuló beágyazódással. Ezután megbízásokat kaptunk légiközlekedési, gépjárműipari, elektronikai valamint marketingcégektől, és említeném még az IT-ágazatot, bankokat, szakszervezeteket valamint intézményi és egyéni felügyeleteket. Egy tudósokból álló csapat Németországban és Ausztriában szemléltető eszközöket dolgozott ki (SyStmap/ accoopex AG Wien) az állítások eredményeinek közzétételéhez. Előkészítésre került ezen szemléltető eszközök alkalmazása olyan célokra, mint a rendszerállítások hosszabb távú sorozatvizsgálata csapatmunka esetén, mely megoldás-orientált interjúkkal kapcsolódik össze. Az első tesztek már lezajlottak. Az eljárás sikerét talán az az apró tény is igazolja, hogy nem könnyű az elkövetkezendő öt évre üres helyet találni a naptárunkban

Marek István: Hogyan ítéli meg a szerkezetstruktúra-állítás magyarországi jövőjét?

Matthias Varga von Kibéd: Magyarországon az elmúlt évek során sok minden mozgásba jött; új fejlődési tendenciákat látunk, melyeket lelkesedés és csalódottság, sok begyógyulatlan seb, ám megújult tettvágy is kísér, és mindehhez hozzájárul az is, hogy összetett volta miatt nehéz a helyzeten úrrá lenni. A rendszerállítás ereje abban rejlik, hogy képes értelmes, kreatív és tartós változásokat létrehozni komplex helyzetekben, mivel csökkenti a komplexitást, erősíti a kölcsönös tiszteletet, elősegíti a felhasználatlan erőforrások feltárását, valamint abban, hogy segít leépíteni a káros előítéleteket és a dogmatikus gondolkodást. Ez a rendszerállítás során úgy történik, hogy összekapcsoljuk a Virginia Satir által képviselt emberképet, módszertant valamint a tisztelet és együtműködés modelljét a Milwaukee–i megoldás-orientált iskola (Steve de Shazer, Insoo Kim Berg) világos, különbségalapú és erőforrásorientált megközelítésével. Amennyiben ebből a két megközelítésből ízletes ételt készítünk, melybe alaposan belekeverjük a testtudatosság megerősítését az ericksoni hipnoterápia talaján álló Gunther Schmidt-féle hipno-rendszerszemléleti megközelítés segítségével, és még belevesszük a bécsi és heidelbergi iskola rendszerszemléleti szervezet-tanácsadás terén szerzett tapasztalatait is – ami végezetül a rendszerállítás lényege – akkor bízunk abban, hogy az a magyaroknak is ízleni fog.

Marek István: Köszönöm a beszélgetést.